REZILIENCIA újratöltve
... a védőhálókról
Miért is lett a reziliencia a világjárvány címszava? Azt gondolnánk, hogy ez csak egy azon hóbortok közül, amelyek helyenként felbukkannak, aztán gyorsan eltűnnek, de mégsem. Úgy tűnik, hogy akár a COVID, ez is marad még egy ideig.
A reziliencia egyik alapfeltétele, hogy nagy átlagban jól érezzük magunkat. Hogy megvan a hitünk, hogy bármi történik, valamilyen módon túl leszünk rajta, legyen szó egészségről, pénzügyekről vagy társas kapcsolatokról. Mindnyájan tudjuk, hogy akkor vagyunk a legjobban, ha a szükségleteink ki vannak elégítve. Kevésbé vagyunk stresszesek, biztonságban érezzük magunkat és képesek vagyunk gyorsabban talpra állni, ha elbuktunk.
Tegyük fel, hogy a világjárvány ideje alatt egészségesebbek lettünk. Hisz időt nyertünk arra, hogy sportolni járjunk és egészséges ételeket főzzünk. A pénzügyeinkben szintén egy javuló tendenciát észleltünk. Mivel nem utazhattunk és a lezárások miatt nem a plázákban bolyongva töltöttük a hétvégéinket, lehetőség adódott hónap végén többet utalni a takarékszámlánkra. Úgy tűnik, hogy az egyetlen elszenvedője a világjárványnak a társadalmi életünk.
A vírus-mutációk labirintusában cikázva, nemcsak a görög ábécét tanultuk újra, hanem minden egyes hullámmal, egyre jobban leszakadtunk egymásról. Az iskolák egyre hamarabb zártak és az önkéntes karantén lett a legjobb kifogás minden olyan szociális interakcióra, ami alól ki akartunk bújni. És úgy tűnik, hogy a munkahelyeken sem térnek vissza egyhamar a dolgok a normális kerékvágásba (talán soha többé)…
És mi köze mindennek a rezilienciához? Ahogy mondtam, a reziliencia nem más, mint biztonságérzet. És az, hogy mennyire erős a biztonságérzetünk nagy mértéken függ a szociális hálózatunktól és ennek a hálózatnak a stabilitásától. Ha a munkahelyi környezetre összpontosítunk, felmerül a kérdés, hogy hogyan kapcsolódik a “lekapcsolódásunk” ahhoz, hogy folyamatosan stresszben vagyunk?
Egész egyszerűen. A nagy digitalizáció folyamatában, könnyen elfelejtjük, hogy egyes vállalati szerepköröknek mi volt ez eredeti feladata. A nagy digitalizációval (ami a legtöbb esetben valóban nagyszerű!) abba a csapdába estünk, hogy még azt is digitalizáltuk, amit nem kellett volna. A legjobb példa erre, az egyes HR funkciók reformja.
A chatbotok megjelenésével, a HR emberi oldalát végeláthatatlan ticket-ekkel és chat-ekkel helyettesítettük, amelyeknek már pusztán a létezése is frusztráló, hisz emberi kapcsolatra vágyunk, ha a HR-hez fordulunk. Lehet, hogy működne, ha csak egy szabályzattal kapcsolatos információra lenne szükségünk, de legyünk komolyak. Soha nem csak erről van szó…
Emlékszem az összes olyan megbeszélésre, ahol a HR partnerem vállán sírtam, akárhányszor megölelt, vagy meghallgatta bánatomat az életem nehéz időszakaiban. Ez az, ami erősítette a biztonságérzetemet. Egy olyan védőháló volt, ami tudtam hogy megtart, ha szükség lesz rá. Hogy néz ez ki manapság? Végeláthatatlan hibaüzenetek, mert rossz fájlt töltöttem fel, vagy épp rossz helyre került egy vessző.
Ezek olyan nyűgök, amelyekre senkinek nincs szüksége, főleg nem egy olyan időszakban, amikor támogatásra vágyik. Mint például egy családtag halálának bejelentése esetén. Az ilyen apró kellemetlenségek idővel felhalmozódnak, és végül kiégéshez vezetnek. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a reziliencia még mindig divatos szó. Úgy tekintenek rá, mint a kiégés ellenszerére. És lehet is az, de nem úgy, hogy kizárólag az egyén reziliencia szintjének növelésére összpontosítunk.
Az egyéni rezilienciánk fő komponense a személyes kapcsolatok minősége. Egy jó családi környezetben tudom, hogy bármi történik, van kire számítanom. Ugyanez igaz kell hogy legyen a munkakörnyezetre is. A pszichológiai biztonság fenntartásához a személyes munkahelyi kapcsolatokat erősíteni kell, nem pedig gyengíteni, még akkor is, ha a világjárvány egy nagyon jó (bár gyenge) ürügyet szolgáltatott arra, hogy ezt figyelmen kívül hagyjuk.
Egyetlen nyíl könnyedén eltörik, de tíz egy kötegben nem.
A napokban örömmel vettem tudomást arról, hogy a japán cégeknél nem kötelező a home office. A japán kultúrában a társadalmi kapcsolatokat igen nagyra értékelik. És nem csak a merev protokolláris szokásaik miatt, hanem azért is, mert felismerik, hogy mennyire előnyös, ha az embernek vannak barátai, akikre számíthat. A legjobb példa erre az Okinawa szigetén szerveződő moai-ok. Okinawa, Földünk kék zónáinak egyike, nagyon sok száz évnél idősebb japán otthona. Legtöbben közülük moai-okhoz tartoznak, amelyek olyan baráti társaságok, amelyeket születésükkor csoportosítottak össze.
Szinte minden nap találkoznak, hogy játsszanak, teázzanak vagy egyszerűen csak pletykáljanak. De ezeken a hétköznapi tevékenységeken túl, mindannyian tudják, hogy ha beüt a krach, akkor ezekre az emberekre számíthatnak, úgy emberileg mint pénzügyileg. Egy ilyen biztonsági háló jelenléte az életükben óriási megkönnyebbülést jelent. Ez oly módon csökkentheti a stressz-szintet, hogy az az egészség és a hosszú élet egyik fő tényezőjévé válik.
Én úgy hiszem, hogy a szakmai életünkben is, ugyanúgy szükségünk van moai-okra. Az a védőháló, amelyet az igaz, őszinte és megbízható kapcsolatok nyújtanak lesz az, ami valójában hozzájárul a reziliencia szintünk emeléséhez.
