(ÚRISTEN) Vezető lettem
Miből lesz a jó vezető? Egy story Tibi bácsiról...
Ma azzal indult a reggelem, hogy felhívtam Tibi bácsit. Egyrészt azért hívtam, mert szülinapja van, másrészt mert nagyon szeretem. Hogy ma ezt így fogom leírni, sosem gondoltam volna. Biztos nem öt évvel ezelőtt, azon az ominózus szürke őszi reggelen.
Alig pár hónapja kaptam meg első komolyabb vezetői állásomat, egy jól összeérett (enyhén partizán egyénekből álló) csoport vezetője lettem. Mivel a csoport úgy volt jó ahogy, beültem a vezetői székbe és az élet ment tovább. Mindenki csinálta a dolgát, én meg nagy bölcsen állapítottam meg, hogy vezetőnek lenni nem is olyan nagy kunszt. Érezhettem volna, hogy ez nem lesz ám mindig így…
Szóval adott egy enyhén borongós őszi reggel, amikor rám egyáltalán nem jellemző módon, már reggel hétkor a parkolóban sétálok az autóm felé. Egy olyan igazán ébren még nem vagyok, de alva sem járok üzemmódban, próbálom arra ösztönözni az evolúciót, hogy növesszen az embereknek még egy kezet. Az egyikben kávé, a másikkal a táskám alját túrom annak reményében, hogy előbb utóbb a kocsikulcs a kezembe akad, mikor megcsörren a telefonom. Hát igen, hol az a harmadik kéz? Kávéspoharam felteszem az autóra és most már enyhén sürgetve, két kézzel keresek a végtelennek tűnő táska alján, mert a csörgést nem akarja abbahagyni. Azon sikerélmény eufóriájából, hogy megtaláltam a telefonom, igencsak visszabillentett a szürke valóságba az a felháborodás ami a vonal másik végén várt rám. Tibi bácsinak letiltották a belépőkártyáját…
Az érzelmi cunamit túlélve, beültem az autóba és tanácstalanul bámultam ki a fejemből. Ehhez kevés az egy kávé… Miután túltettem magam a “kell neked felvenni a telefont reggel hétkor” önostorozáson, rájöttem, hogy feladat van. Tibi bácsit hazaküldtem én meg elindultam az oknyomozás útján.
De mielőtt rátérek a tényekre, kicsit visszatekerek, hogy ki is a Tibi bácsi és miért volt ez a reggeli hívás számomra ekkora trauma. Tibi bácsi egy, a nyugdíj határát erőteljesen súroló, “echte szaki”. Világ életében szerszámkészítő volt, a szakmát a kisujjából rázza ki, ezért nagyra értékelt része volt a munkaközösségünknek. Ezen felül egy (majdnem) mindig mosolygó, vidám, vicces kolléga volt, akit mindenki szeretett.
Mondanám, hogy kíváncsi voltam, hogy mi történhetett, hogy ennyire kifordult magából, de nem… Továbbra is azt reméltem, hogy hátha valami csoda folytán, elfelejtődik az egész és nem kell foglalkoznom vele. De a világ nem ilyen…
Az egész napom arra ment rá, hogy kinyomozzam, ki, mikor, hol és mit tett, hogy ide jutottunk. Egy munkavédelmi eset vélt vagy valós gyanúja miatt alakult ki ez a patthelyzet. Hogy vélt vagy valós, ez esetben szinte mindegy is, hisz a munkavédelem egy kellő elővigyázatosságot igénylő téma. Mindkét fél álláspontját teljes mértékben meg tudtam érteni, mindkét szerepbe bújva el tudtam képzelni, hogy én is ugyanazt teszem. Fogalmam sem volt mi a teendő, viszont abba kezdtem egyre biztosabb lenni, hogy itt egymás szemébe kell nézzünk előbb vagy utóbb. Biztos ami biztos, kértem egy időpontot másnap reggelre, hogy egy asztalnál ülve, mindkét fél saját álláspontját elmondhassa. Felhívtam Tibi bácsit, közöltem vele, hogy másnap reggel jelenésünk van, előtte próbáljunk meg egyeztetni.
"A személy azért személy, mert másokat is személynek ismer el."
Reggel úgy ültem autóba, hogy továbbra sem tudtam, mit kell tennem. Csak mentem és reméltem a legjobbakat. Tibi bácsival egy közeli kávézóban találkoztam. Mielőtt bementem, vettem egy mély levegőt és felkészültem a legrosszabbra. Abból következtetve, hogy hogyan zártuk előző napi beszélgetésünket, sok jóra nem számítottam. De mikor megláttam, minden félelmem eloszlott. Öltönyben ült az asztal mellett és a papírpoharat amiben a kávéja volt, a két kezében szorongatta. Rájöttem, hogy ez neki sem jobb mint nekem. Az alázat és a tisztelet amit láttam benne ledöbbentett. Ismét megvédte álláspontját, hogy ő a szakmai tapasztalata alapján hozta meg döntését és nem akart kellemetlenséget okozni senkinek. Megértettem. Megbeszéltük, hogy ugyanezzel az alázattal és tisztelettel megyünk, most már együtt, tovább.
Belépve a vezetőség irodájába ugyanazt láttuk. Ott is egy ugyanolyan ember ül mint mi, aki ugyanúgy legjobb tudása és lehetősége szerint cselekedett. Megbeszéltük, hol csúszott félre a kommunikáció, mit hogyan lehetett volna másképp csinálni és legközelebb hogyan cselekedjünk egy ilyen helyzetben. Úgy tudtunk elválni egymástól, hogy nem maradt bennünk rossz érzés.
Mi kellett a probléma feloldásához? Emberiesség.
Épp most olvasom a Dalai Láma és Desmond Tutu “Az öröm könyve” című közös naplóját. Ebben rendre kitérnek arra, hogy a problémák forrása sok esetben az, hogy nem látunk ki a saját fejünkből. Minél többet foglalkozunk a saját problémánkkal és annak csak a magunkra vonatkozó részét látjuk, annál nagyobbá és súlyosabbá fog válni. Ha viszont megtanulunk kitekinteni és tekintettel lenni másokra is, rájövünk, hogy nem is olyan nagy problémák ezek.
Mert mi is az ami történt? Alapvető szükségleteinket veszélyben éreztük. Tibi bácsi úgy érezte, hogy nem tisztelik a szakértelmét. Nekem a frissen jött vezetői önbecsülésem sérült. Pedig valójában ezekről szó sem volt. Legtöbb esetben a konfliktusos és stressz helyzeteket ezek a félelmek szülik. Hogy az alapvető pszichológiai szükségleteinket nem tudjuk kielégíteni. És ha még nem tudjuk, hogy ezeket hogyan kezeljük, egy biztos:
ha kellő emberiességgel közelítünk a másik félhez és bízunk abban, hogy legjobb tudása szerint teszi ő is a dolgát, nagy baj nem lehet. Tökéletlenek vagyunk de törekszünk. Vezetőként is.
