Amíg
... a robotpilótáról: kudarc vagy szabadság?
“Addig nem mehetsz ki játszani, amíg kész nem vagy a házifeladattal!” — hallottam anyum oly sokszor gyerekkoromban. Lehet, hogy útban a szobám felé, minden ajtó teljes erővel csapódott mögöttem — csak hogy érezze ő is a nemtetszésem, de az eredmény mindig ugyanaz volt: leültem, megírtam a házit és ha még volt idő, fénysebességgel tűntem el a házból. Néha még bepróbálkoztam azzal, hogy hadd menjek le játszani míg világos van, a házi ráér sötétben is, de nem… Maradt az alap tézis: “addig nem, amíg…”.
Már egyetemen voltam, mikor az egyik kollégám megkérdezte:
— Eri, miért nem jöttél ma vizsgázni?
— Addig nem mehetek vizsgázni, amíg tökéletesen nem tudom az anyagot!
Kollégám felvont szemöldökkel nézett rám:
— De hát annyit tanultál már, tök egyszerű tételek voltak, biztos 100%-os eredményed lett volna.
Valahol mélyen biztos voltam én is ebben, de mégsem mentem el vizsgázni. Miért is? Mert nem tudom tökéletesen az anyagot. Ez mekkora baromság! Ugye utólag már mindenki okosabb, és ma már tudom én is, hogy nincs olyan, hogy tökéletes, de akkor még egy jó magyarázatnak tűnt. Az utolsó évben, a diplomavizsga előtt mondta a konzulensem, hogy “Eri, minél többet tanulsz, annál inkább rájössz arra, hogy milyen keveset tudsz.” Kösz, b@..meg… Kezdhettétek volna ezzel az évnyitón!
Szóval miért nem mentem el vizsgázni? Mert volt még egy másik vizsgaidőpont. És addig amíg láttam más lehetőséget, mint szembenézni a tökéletlenségemmel, addig halogattam. És nem sokkal lettem okosabb közben, mert ha tudom az anyagot, többet nincs mit tanuljak, de mégis ott bújtam a könyveket. Közben irigykedtem, hogy a kollégáim, akik már levizsgáztak, bulizni járnak és strandra. Hát igen, nekik elég a 60% is, mondogattam magamnak és hittem, hogy én jobban csinálom.
Vége lett az egyetemnek, jön az élet és a mindennapi felelősségek. Anya már nincs ott, most már én mondogatom magamnak: “addig nem megyek el kirándulni, amíg ki nem takarítottam a lakást.” Erről szól a hétvégém. Míg takarítok hét ágra süt a nap, mire kimennék, viharfelhők gyűlnek és szakad az eső. Ez van, ilyen az élet, ennyi jár nekem. Az univerzum is utál!
Akinek ismerős amiről írok, annak nem kell tovább mondjam, milyen mélységekig lehet süllyedni ebben a lefele ívelő spirálban. Aki nem tudja miről beszélek, annak meg nem is ér erről beszélni, mert úgysem érti. 🙂
Aztán egy szép napon, amikor ott állok dühöngve, hogy megint süt a nap én meg bent vagyok és takarítok, megcsörren a telefonom. Anya hív:
— Igen. Itthon vagyok. Takarítok… Hét ágra süt a nap, de addig nem mehetek ki, amíg ki nem takarítottam a lakást. Szombat van. — mondom morcogva.
— Miért ne mehetnél? Nem érsz rá utána takarítani? — kérdi anya értetlenül.
Hirtelen rájöttem, hogy amit alap elvárásnak hittem egész életem során, nem is az. Időközben felnőttem és szabad ember vagyok, aki úgy dönthet ahogy épp szeretne. Ellenben, én még mindig a láthatatlan ajtókat csapkodtam magam mögött.
"Mindig lehetetlennek tűnik, amíg meg nem történik."
Egyben szerencse és tragédia, hogy mennyire rögzítjük ezeket a tiltásokat, parancsokat és engedélyeket, amelyeket szülői figuráinktól kapunk. Szerencse, mert egy adott élettézis alapján működhetek, különösebb erőfeszítés nélkül. Alapvetően tudom, hogy jó ember vagyok, mást nem akadályoztatok az életében, és ha jót nem tudok, de legalább rosszat nem teszek.
Tragédia, mert sokszor “beleragadunk” ezekbe a hiedelmekbe. És legnagyobb meggyőződésünkkel ragaszkodunk hozzájuk akkor is, ha már nem szolgálják aktuális céljainkat. Egy pókháló, melyet nem látunk csak érzünk. Egy olyan visszatartó erő, amely legjobb erőfeszítésünk ellenére sem enged haladni.
A jó hír viszont az, hogy egy sikersztorival átírhatóak. Ha úgy érzitek, titeket is visszatart valami, de nem tudjátok mi, jelentkezzetek coachingba. A megértés már fél siker. A másik fele pedig kőkemény meló. Önmagunkon. 🙂
