Ügyfelem épp egy konfliktus helyzetről beszél:

— Képzeld, múltkor volt egy olyan helyzet, hogy elmondom egyik kollégámnak a problémámat. Végig sem hallgatott, és már tolta: “Ezt így csináld, azt úgy csináld, utána meg menj oda és….”

— Hmmm…. 🙂 És?

— Szerinted? Éreztem, hogy megy fel bennem a pumpa! De nagyon durván!

— Elhiszem… Mi történt?

— Tényleg nagyon próbáltam nem leüvölteni a fejét! De annyira felhúzott, hogy már nem is hallottam egy idő után, hogy mit mond!

— Ezt is elhiszem… És? Atomvillanás?

— Nem, nem… Azért rájöttem, hogy mi az ami bennem zajlik. Megállítottam és elmondtam, hogy engem most ez rendkívül idegesít, hogy ilyen kioktató módon mondja meg nekem, mi a dolgom!

— Mit reagált?

— Először kicsit besértődött, de mivel nem üvöltöttem le a fejét, ő sem húzta fel magát. Elmondta, hogy ő ezt egyáltalán nem így szerette volna átadni, hogy engem kioktat. Csak próbált megoldásokat találni…

—…

— Tényleg nagyon rossz hatással van rám ez a direktív stílus. Nagyon jó, hogy most már felismerem.

— Mi lett volna, ha ez nem tudatosul benned?

— Leüvöltöm a fejét!

— Tudod mi ebben a legrosszabb?

— ?

— Hogy te magad mondtad: „egy idő után már nem is hallottam mit mond…” Ennek ellenére, mégis leüvöltötted volna a fejét!

— Igen…

— Nem borzasztó?

— De, az.