Az elengedés művészete
Avagy hogyan bízzunk az életben…
Pár héttel ezelőtt elmentünk kenutúrázni. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire meg fogom szeretni, de most már határozottan várom minden évben az augusztus eleji kenutúrát. Még a “korona évet” írtuk, amikor először részt vettem egy ilyen vizitúrán. Tudtam magamról, hogy félek a víztől, és ahol nem ér le a lábam, szinte garantált a pánikroham, DE… Még mindig jobb ötletnek tűnt, mint a négy fal közé zárt lassúhalál.
Szóval első évben még úgy ültem be a hajóba, hogy a szabályszerűen bekötött mentőmellény mellé, vittem még egyet kézben, “biztos ami biztos”alapon. Emlékszem a pillanatra amikor beültem a hajóba, és éreztem ahogy imbolyog alattam. Mosolyogtam magamban nagyokat, hogy nem is olyan rossz ez… Addig, amíg be nem ültek a többiek is, és el nem kezdtük evezni. Amikor a kenu számomra kontraintuitív mozgásai felerősödtek, annyira már nem mosolyogtam. Volt bennem pánik, de azért bíztam abban, hogy ebben a vacakban csak nem lehet beborulni. Túléltük.
Második évben már jobb barátom volt a nyíltvíz. Emlékszem, mikor barátnőm néha hátraszólt, hogy: “hagyjátok már abba amit csináltok, mert nagyon billeg a hajó!!!”, akkor már jó nagy arccal mondtam neki: “Vera, ez olyan mint az élet. Minél jobban próbálod irányítani, annál inkább rájössz, hogy nem lehet! Hadd billegjen!” Höhööö….
Idén már kész szakértő voltam. Ez a hajó, az a lapát, mentőmellény nem kell. Menjünk. Már utolsó nap vége volt és irányba vettük a tábort. Út közben leelőztük a túratársak nagy részét, mert ha már lehet, miért ne akarnánk mindenből versenyt csinálni, nem? Suhanunk, örülünk a tájnak, a nutriáknak, a tavirózsáknak és annak, hogy ennyire jól olajozott gépezetként működik a csapat. Kicsit túlnőtt az egónk, de hát ilyen ez, ha valaki ennyire jó. Gondoltam én…
Sajnos a vízbe hajló faág, amely nemsokára szembejött velünk, az ellenkezőjét gondolta. Egy gyors “kerüljük ki! nem kell, elmegyünk alatta” megszakéréts után a következő képkocka az, hogy alulról szemlélem a tavirózsákat. Hát igen, tényleg olyan ez a kenuzás, mint az élet. Kényszertanulás. Viszont, van pár nagyon jó hírem, mit tanultam:
- A vészhelyzeti reakciónkat nem lehet előre tervezni! Ugye mi, akik időnként szeretünk dolgokat katasztrofizálni, mindig próbáljuk előre látni, érezni, stb…, hogy adott helyzetben hogyan fogunk reagálni. Emlékszem az én egyik legnagyobb problémám az volt, hogy ha vízbe borulok, csukott szemmel honnan fogom tudni, merre van a le és fel? Most már tudom, hogy ezen nem kell problémázni, hisz végig nyitott szemmel voltam. Miért? Fogalmam sincs, de úgy tűnik szükséges volt ahhoz, hogy a helyzetet megoldjam. Szóval kár katasztrófaszcenáriókat gyártani, lesz, ahogyan lennie kell.
- A vízzel való barátkozásom hasznosnak bizonyult. Bár vészhelyzet volt, sikerült nem pánikba esni. Tény, hogy kellett pár perc, hogy a kontaktlencsém kitisztuljon és egyáltalán rájöjjek merre vagyok arccal. De amikor sikerült kiúszni, kicsit megpihenni és kívülről felmérni a helyzetet, már úsztam is vissza menteni a menthetőt. Szóval barátkozzatok a paráitokkal, mert nem tudni mikor jönnek szembe. Még akkor is, ha biztosak vagyunk benne, hogy velünk ilyen sosem történne!
- Érdemes a miérteket kielemezni. Hogyan kerülhettünk ebbe a helyzetbe, mi az amit máskor jobban, másként csinálunk? Elég őszinte és mélyremegő beszélgetések következtek. A bizalom, egó és egymásra figyelés témakörei mentén. Az alázat tanulható. Vagy magunktól, vagy az élet majd kiosztja a pofonokat, amelyek ahhoz kellenek, hogy megtanuljuk.
Na de hogy jön ide az elengedés?
“Az elengedés szabadságot ad, és a szabadság a boldogság egyetlen feltétele…”
Visszaülve a hajóba elkezdtem keresni a dolgaimat. A NAPSZEMÜVEGEM! Úgy tűnik elúszott. Aki ismer, az már röhög, mert tudja, hogy van otthon másik 20. De olyan mint ez volt, nincs másik… Miért? Mert körbeutaztuk a világot és sok szép dolgot láttunk együtt az elmúlt 7-8 évben. Egy hibája volt, hogy valamikor a táskám alján találkozhatott a kulcsaimmal, mert a bal lencsén volt egy karc, pont a pupillámmal egy magasságban. Nem kell mondanom, mennyire zavaró volt vezetés közben, meg úgy általában. De pont a szentimentális értéke miatt nem tudtam elengedni, bár már rég ráfért volna a csere. Szóval ez a probléma megoldódott. 1:0.
A napszemüvegemhez csatlakozott a fürdőruhám is. Még Thaiföldön vettem szinte 100 évvel ezelőtt. És bár sem méretében, sem tartásában nem volt már egy előnyös darab, valahogy mindig ezt dobtam be a táskába indulás előtt. Emlékszem, hogy a túra közben többször is eszembe jutott, hogy ideje lenne már lecserélni, de… Élet-Én: 2:0.
És a harmadik, amit egyáltalán nem bánok: a mikroszálas törölközőm. Ő is egy ősi darab volt, amit akkor vettem, amikor még frissen dobták piacra a “zsebbe is elfér méretűre összecsomagolható” törölköző. A világ egyik leghaszontalanabb terméke volt. Tény, hogy kicsire csomagolható, de hogy törölközésre alkalmatlan volt az is tuti. De ha már megvettem, akkor használjuk. Akkor is ha használhatatlan. 3:0.
Fura felismerés, hogy mennyire tudunk ragaszkodni ahhoz is, amit alapvetően már használhatatlannak nyilváníthatunk. Persze ezt egyrészt el lehet adni a fenntarthatóság címere alatt. Másrészt meg néha kell kifogás arra, hogy bosszankodjunk a semmin. Ha magatokra ismertek, azonnal dobjátok ki! Mert ha magától nem megy, akkor az élet majd megoldja.
És ez érvényes nem csak a tárgyakra, hanem gondolatokra, parákra, párokra, stb….
Kivétel a napszemüveg… Abból vettem egy ugyanolyat. 😀 Ez már nem karcos.
