Ha a jelenben szeretnénk lenni, akkor csak azt érzékeljük ami körülöttünk van. A földet a talpunk alatt, a napsütést az arcunkban, a falevelek zörgését a szélben. Nincs benne misztikum és sokszor sokkal közelebb vagyunk egy meditatív állapothoz mint azt hinnénk. Számomra a kedvenc meditáció a túrázás. Eltűnik a város zaja. A föld dobogása a talpam alatt hoz vissza mindig a jelenbe. Ha megjelenik egy gondolat, figyelemmel kísérem honnan jött. Tudatosítom a múltbeli tapasztalat fontosságát, amiért előjött, de nem elemzem, csak elismerem és elengedem. Visszahozom figyelmem a környezetre, az erdő mélyére beszivárgó napsugarakra, vagy épp a száraz levelek ropogására. Vannak kevésbé kellemes “földelési” módszerek is. Az egyik közülük a fájdalom. Szinte egész életünkben próbáljuk elkerülni a fájdalmat, eszünkbe sem jutna, hogy bármilyen jó tulajdonságot társítsunk hozzá. Pedig a fájdalom, mindig belekényszerít az itt és most-ba. Emlékszem tavaly, egy térdízületi fájdalom nehezítette a túráimat. Ezeken a túrákon, bár a testem borzasztóan lefáradt, az elmém mindig kitisztult. Nem fértek el a fejemben kóbor gondolatok, nem volt helye az ábrándozásnak. Minden érzékem a talpam alatti talajra volt kiélezve. Mert egy rossz lépés, és a következmény még több fájdalom lehet. Ha minden döntésünkben ilyen mértékben lennénk jelen és tudatosak, valószínűleg jóval kevesebbet kellene a múlt hibáin töprengenünk. 

Ez a tudatosság. Egy felgyorsult világban időt adni az elmének a pihenésre. Ha napi 10 perc is, de legyen meg az az idő, amit nem gondolatban töltünk el, hanem csak szemlélődünk. Megfigyelünk. Észlelünk. Érzékelünk.