… avagy miért nem érjük el céljainkat

Korábban írtam a célokról, és arról, hogy mennyire kell konkretizálni őket ahhoz, hogy egy stratégiát tudjunk alakítani köréjük. Ez elég ahhoz, hogy kitűzzük őket, de korántsem elég ahhoz, hogy el is érjük őket. Míg legtöbben az év elejét tervezéssel és célkitűzésekkel töltik, én szeretek visszatekinteni. Miért? Mert az évek során rájöttem, hogy az újévi fogadalmaimat, már az első hetekben megszegem. Ahogy a legtöbben. 🙂

Így ahelyett, hogy frusztráltan eldobjak mindent egy drámai sóhajjal, próbálom megtalálni azt a pontot, amelyen kudarcot vallottam. Mi kell ahhoz, hogy a céljaimat szem előtt tartsam, és azt az életutat kövessem amelyen járok? Egy visszatérő indok, valamilyen kompetencia vagy készség hiánya szokott lenni. Valami amit még nem teljesen uralok, vagy fejlesztésre szorul. Miért nem tudok kedvesebb lenni másokhoz? Nincs empátiám? Vagy csak nem tudom helyesen kimutatni az érzelmeimet? Vagy egyszerűen egy ítélkező balek vagyok? 

Egy ilyen gondolatmenet végére járni hasznos lehet abban, hogy rávilágítsunk melyik az a pont, amelyen be tudunk avatkozni. Ez lehet valamilyen belső hiedelmünk, amelynek gyökere a családunkba vagy társadalmunkba nyúlik vissza, a kommunikációs készségeink, az ahogyan másokra figyelünk, vagy egyszerűen a világfelfogásunk. Mindezek fejleszthetőek, ha rászánjuk az időt arra, hogy ráismerjünk hiányosságainkra. 

Az interperszonális céljaink sikere attól függ, miként kommunikálunk, hogyan figyelünk a másikra, valamint attól, hogyan észleljük az adott kapcsolatot. J. B. Peterson állítása szerint, az határozza meg mit észlelünk a világból, hogy mi a szándékunk, a szándékainkat pedig a hitünk határozza meg. Egész egyszerűen, ha egy kapcsolatban nekem az a szándékom, hogy azt bizonyítsam, hogy az emberek alapvetően nem jó szándékúak, akkor csak azt fogom látni a kapcsolatból, ami visszaigazolja az én hitem. Csak a kétséget, a hitetlenséget és a negativitást fogom látni és hallani minden kapcsolatban. 

Ez nagyon megnyugtató, ha a jelenlegi helyzetet szeretnénk fenntartani. Amikor azonban eljutunk arra a pontra, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek, elkezdünk rájönni, hogy az élet több, mint amit az első szűrőnkön átengedünk. Ez az a pont, amelyen kognitív és érzelmi rugalmasságot tudunk gyakorolni. Mikor hajlandóak leszünk a nézőpontváltásra annak függvényében, hogy milyen környezetben vagyok és kik vesznek körül. Az abszolút igazságaink kevésbé lesznek abszolútak. És itt válik fontossá a célkitűzés. A célom tényleg a hitem vezérli, vagy csak egy szép kívánság? Tényleg hiszem, hogy ha egy kapcsolódásban részt veszek, ott jobbá akarom tenni az emberek életét, vagy csak jó, ha kedvelnek? Azért vallunk kudarcot, mert hamis igazságok és rejtett szándékok alapján tűzzük ki céljainkat.