MINTÁZATOK
… amikor nem látjuk az erdőt a fáktól
Az előző bejegyzésemben a változásról írtam és arról, hogy kik is vagyunk valójában. A változás kifejezés számomra mindig pozitív töltetű. Hisz azért változunk, hogy azzá váljunk akik valójában vagyunk, és ezáltal azt az utat járjuk, ami legjobb önmagunk felé vezet. Mert mi másról szól az élet, ha nem erről?
Na most be kell valljam, hogy míg az álomvilágban amiben élek minden élő, mozgó lény a legjobbra törekszik, a valóságban néhanapján csak csak belefutok egy jókora pofonba. És a legjobb az, hogy ezen minden alkalommal ugyanúgy meglepődök. Végülis az élet egy véget nem érő tanulási folyamat, nem? 🙂
Lássuk tehát, mi történik! Neked is biztos volt már olyan kollégád, aki legjobb törekvése ellenére sem jut soha sehova. De ő nem tehet róla, mert mindenki más úgy jut előre, hogy lenyúlják az ötleteit. Vagy a szomszéd, aki annyira kedves hozzád, de mindenki mást jól kipletykál? A barát, aki mindig mindenkihez annyira kedves, ennek ellenére mindenki csak kihasználja és visszaél a jóhiszeműségével? Hát… Egész jól körbeírható mintázatok rajzolódnak ki szemeink előtt, nem? Ezekbe akarva vagy akaratlanul, tudatosan vagy tudatalatti szinten belemegyünk, mert sok esetben ez a “helyes”. Mert az a társadalmi norma, hogy kedvesnek kell lenned a szomszédodhoz, vagy hogy bólogass, ha a barátnőd panaszkodik. És így telik az élet, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen megtanulunk elfogadni. Mint az ugróiskola. Meglátsz egyet és mindjárt tudod, hogy kell végigszökdelni rajta.
Eric Berne “Sorskönyv” című könyvében azt írja, hogy mindannyian készrejelentjük saját sorskönyvünket életünk első 5-6 évében. Ijesztő, nem? Gondolj csak bele! Attól függően, hogy milyen ingerek érnek 5 éves korunkig, eldöntjük, hogy alázattal törekszünk egy sikeres életre, vagy épp dózerként gázolunk át mindenkin, hogy megmutassuk kik vagyunk. A jó hír az (huh….), hogy ezt a forgatókönyvet sikeresen meg lehet hekkelni egy kis improvizációval.
Van egy olyan megfogható döntés, amelynek mindig az a következménye, hogy megy minden a süllyesztőbe? Akkor lehet, hogy néha egyszerűen a másik lehetőség mellett kellene letennünk a voksunkat. Beavatkozhatunk minden olyan alkalommal, amikor úgy érezzük, hogy egy vesztes sorskönyv beteljesülése felé vezet az út.
“Aki makacs senki tanácsára nem hallgat, így válik saját téveszméinek áldozatává.”
És itt térnék vissza az “ugróiskola” jellegű kapcsolatokra. Azokra, amelyek oly gyakran a pofont osztják. Azok, amelyekben néha rájössz, hogy a játszma fogadó oldalán állsz. És te vagy a szemét, aki próbálja a másikat tönkretenni. Miért? Mert bólogatás helyett azt mondod: “figyu, nem hiszem, hogy mindenkinek valami baja van veled. Nem lehet, hogy egyszerűen csak kedvesebb lehetnél?” Az improvizációnk hatására, a színjátszma borul. Te vagy a rossz arc, és általában egy fogadott hírnökkel üzenik meg neked, hogy ki vagy rúgva a társulatból. Ismerős?
De mégis mi a teendő, amikor olyan személyekkel találjuk magunkat szembe, akik egy vesztes sorskönyvet követnek? Addig improvizálunk amíg orrvérzést nem kapunk? Vagy egyszerűen csak végezzük a dolgunkat és hagyjuk élni őket is, annak reményében, hogy előbb utóbb rájönnek hogy ez nem oké? Tudom, hogy van egy harmadik opció is, de azt most inkább hagyjuk… És bízzunk abba, hogy lelkük mélyén, minden ember jó.
