Változás

… avagy kik vagyunk (valójában?)

Személyes tapasztalatom azt mutatja, hogy minden coaching vagy terápiás folyamatban eljön az a pont, amikor feltesszük magunknak a kérdést: “tényleg ez vagyok én?”. Ez általában akkor szokott bekövetkezni, amikor felismerjük magunkon, hogy kiléptünk a megszokott mintázatainkból, és nem szokványos módon reagálunk a környezetünkre. Ahogy írtam, a változás akkor szokott bekövetkezni, amikor már eléggé fáj. Előbb utóbb eljön az a pillanat, amikor rájövünk, hogy tud ez máshogy is lenni.

A változás sok formát ölthet, és különböző módszerekkel tudjuk megközelíteni. Amint rájövünk, hogy ki milyen módon tudja “benyomni a gombot”, nagyító alá vehetjük a szociális tranzakcióinkat, és eldönthetjük, hogyan reagáljunk rá. Hogyan ne pakoljuk a kommunikációs partnerünk nyakába a saját “érzelmi csomagunkat”. Más néven, viselkedjünk felnőttként. A kognitív viselkedésterápia azt mondja, hogy változtassunk az érzelmi reakciókat kiváltó eseményekhez köthető meggyőződéseinken. Jobb félni mint megijedni? Éljünk egy folyamatos készenléti állapotban, vagy inkább gondtalanul, vállalva azt, hogy néha ér egy kellemetlen meglepetés? Az érzelmi reakcióink túlnyomó többségben a körülöttünk zajló dolgokhoz társított hiedelmeink következményei. Az NLP egyszerűen azt mondja: mosolyogj többet, és boldogabb leszel.

Szóval a jó hír az, hogy képesek vagyunk a változásra. Legyen az TA, CBT, NLP vagy bármilyen más betűkombináció, eldönthetjük, hogy másképp viselkedünk. Ez rajtunk múlik. A rossz hír: előbb-utóbb mesterkéltnek fog tűnni. Saját döntéseinket és érzéseinket fogjuk kérdőre vonni. A “csak színlelem míg azzá válok” érzése nem fog nyugodni hagyni. Mert ha már rájövünk, hogy nem kötelező robotpilóta üzemmódban leélni életünket, hol húzzuk meg a vonalat az őszinte belső énünk kifejezése és a manipuláció között?

Pár napja két kedven mentor coahchom előadását néztem YouTube-on. Az egyikük a Gestalt terápia elméletének változás paradoxonját idézte: “A változás akkor történik meg, amikor valaki azzá válik, aki, és nem akkor, amikor azzá akar válni, aki nem [1].” Na ezt gondoljuk végig, és olvassuk el mégegyszer: “A változás akkor történik meg, amikor valaki azzá válik, aki, és nem akkor, amikor azzá akar válni, aki nem”. Ez önmagában is egy olyan szép gondolat, hogy kár utána bármit írni, de azért megengedek magamnak egy rövid zárást:

Ha kétségeid vannak a változásoddal kapcsolatban, ne feledd: azzá válsz, aki mindig is voltál (csak valahol útközben megfeledkeztél róla)…